Találatok

Kirándulás a lábaink közé

Több mint 3,5 millióan nézték meg a vaginavideót*, amire a napokban figyeltem fel: felnőtt nők, akik még sosem látták, mi van a lábuk között, de most egy kézitükör segítségével betekintést nyernek vulvaországba. Őrület, nem?


 

„A legnemesebb szerv” – így hívják a férfiak a péniszüket. Kisfiú koruktól mindent tudnak róla: aligha akad olyan férfi a fejlett országokban, aki ne tudná pontosan, mekkora a farka. Teljesen mindegy, hogy útépítőmunkás vagy professzor, közmunkából él vagy milliárdokból, identitása fontos alapköveként tekint a hímvesszejére. „Húszcentis, királyi méret” – dicsekszenek, akik megtehetik, míg a tizennégy alattiak gyakran futballhuligánok és/vagy agresszív alakok lesznek. Tisztelet a kivételnek, persze. Már tiniként is érdekelt: vajon vonalzóval, colostokkal mérnek a fiúk, vagy a csalóka szemmértéket alkalmazzák? Elég egy mérés a pubertás végén, esetleg 18-21 között, vagy a rendszer-ellenőrzés időről időre azért megtörténik?

Akárhogy is: a férfi-szexualitás kezdettől nyilvánvaló, a nemi szerv pedig a büszkeség, a szépség, az erő jelképe. A barlangrajzoktól a népművészeti alkotásokon keresztül a kortárs művekig mindenhol visszaköszönnek a fallikus szimbólumok: a kreativitás, a teremtés, a hódító erő jelképei, amelyek célként, nem eszközként – a nő szórakoztatásának eszközeként – jelennek meg.

Más, nagyon más a legtöbb nő kapcsolata azzal, ami a lába között van. Ahogyan a videóból – és a nőtársakkal folytatott bizalmas beszélgetésekből – kiderül, sokan vannak, akik egyszerűen nem kíváncsiak rá: ott van, működik, és kész. Ennyi elég is. És rengetegen vannak, akik irtóznak a gondolattól, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a kelyhüket. A Vagina Monológok című könyv és színdarab szépen bemutatja ezt az oldalt is: a nők jelentős részének az életéből hiányzik a kiegyensúlyozott hüvely-kapcsolat. Az átlagos nő folyamatosan szorong, hogy milyen a formája, a színe, a frizurája, az illata ott lent: a harmadik világban megcsonkítják a kislányokat, a boldogabb országokban pedig a magánklinikák egy vödör pénzt keresnek hüvelyplasztikai műtétekkel. A magazinok tele vannak vagina-sminktippekkel és frizuraötletekkel. Minden azt üzeni: nem jó úgy, ahogy van. Ha te nem is tudod, hogy milyen, mi tudjuk, milyennek kellene lennie.

„Ó, azt hittem, sokkal undorítóbb lesz” – csodálkozik az egyik nő. „Az első fiú, akivel voltam, azt mondta, hogy ez a leggusztustalanabb dolog, amit valaha látott...” – fejti ki a vörös lány, aztán meglepődik, hogy hé, ez nem is olyan szörnyű. „Sokkal jobban érzem magamat...” – teszi hozzá a végén, és én szeretném megölelni. A Women's Therapy Center nevű amerikai nőgyógyászati klinika is listázza a leggyakoribb reakciókat a tükrös kacsa bevezetésekor: a legtöbb nő meglepődik, mert sosem nézett még ennyire mélyen magába, sokan pedig kimondottan félnek, irtóznak a látványtól.

Igen, nem csak misztikus, láthatatlan hely a hüvely, de gyakran félelmetes is. A legmélyebb kapcsolódást teszi lehetővé, és az élet útja is egyben: az ember általában ezen a csatornán keresztül teszi meg első útját. Miért nem beszélünk róla többet? Miért nincs több, szebb, jobb szavunk, hogy körülírjuk? Miért nem ismerjük tökéletesen az anatómiáját? Miért tabu az összes hozzá kapcsolódó funkcionális zavar, betegség, amelyeknek egy részét még a nőgyógyászok sem ismerik? Miért férfiteljesítményt mérő eszköz az orgazmus-készsége, ami miatt nők milliói szoronganak? Miért szégyen, ha szereti a szexet, és miért az, ha nem? Miért vitatkoznak arról nők – sőt, még rosszabb: férfiak – ezrei különféle fórumokon, hogy igazi nő-e, aki nem hüvelyi úton szült? És hogy elég feszes maradhat-e annak, aki igen?

Állni a tükör előtt, és látni, hogy szép. Úgy, ahogy van. Mert a miénk. És hogy vonzó, kívánják, tetszik, kényeztetik. De nem, ez egy külső dolog, nem is itt kezdődik: egyszerűen szeretni, mert a kapunk, és rajta keresztül kapunk. Tudjuk, merjük, akarjuk?



Az oldal tetejére